Üss vagy fuss – avagy miképp lehet segítségünkre vagy éppen terhünkre a stresszreakció?

2020. június 29. - hrdoktor

A stressz szóról legtöbbünknek egy negatív fogalom jut eszébe: ez valami káros; valami, amit szeretnénk elkerülni, de ezt mégsem engedi meg a mindennapi rohanó világunk. Mi történik szervezetünkkel, mikor stresszhatás ér bennünket? Miért nem kell feltétlenül mumust látnunk a stresszben? Miért fontos, hogy ha elkerülni nem is tudjuk, de megpróbáljuk legalább ellensúlyozni a hosszan fennálló stressz következményeit?

Mióta tartják számon a stresszreakciót?

A stressz fiziológiai hatásai már a 19. században is erősen foglalkoztatták a kutatókat, akik újabb és újabb elméleteket dolgoztak ki arra, hogy ez a kívülről is megfigyelhető, jellegzetes reakció milyen változásokat okoz a testünkben. Az „üss vagy fuss”-reakció leírása W. B. Cannon (1915) nevéhez fűződik, aki megfigyelésével alapvetően meghatározta a stresszreakcióról való gondolkodást a tudományos színtereken és mindennapokban is.

uss_vagy_fuss_1.jpg

Amikor veszély fenyeget bennünket, testünk aktivizálódik, hirtelen bekövetkező idegrendszeri és hormonális változások sora jelenik meg, ami aztán alkalmassá teszi szervezetünket megküzdeni az adott veszéllyel: üss!

Vagy – amennyiben az tűnik megfelelő megoldásnak – elmenekülni előle, ilyenkor adrenalin szabadul fel, szívverésünk és légzésünk ritmusa felgyorsul, vérnyomásunk és vércukorszintünk megemelkedik, a pupillánk kitágul: fuss!

Mindkettő hasznos reakció, mely túlélésünket, a fenyegető helyzeteken való sikeres túljutásunkat szolgálja. Hogyan is lett akkor a stressz ilyen számkivetett mindennapos gondolkodásunkban?

A kulcs: a mérték

Ha a veszélyt túlzott mértékűnek értékeljük, vagy hosszasan ki vagyunk téve neki, szervezetünk nem tud visszaállni a kezdeti egyensúlyi állapotba, mely a stresszreakciót megelőzően jellemezte. Selye János (1950) írta le először részletesen a stressz rövid és hosszú távú fiziológiai hatásait: utóbbiak közé sorolta a szervezet kimerülését, a megfelelő testi működéshez szükséges egyensúly visszaállásának képtelenségét, mely jelenségek nagyban kötődnek a már emlegetett idegrendszerhez és hormonális háztartáshoz. Selye a fenyegetés hatására megjelenő vészreakció, a helyzettel kapcsolatos ellenállás és azt ezt követő kimerülés hármasát általános adaptációs szindrómának nevezte. Mint a neve is utal rá, ez a hosszútávú alkalmazkodás zavarát jelenti.

Ezen a ponton pedig kanyarodjunk vissza a kezdetben felvetett kérdésekhez: bár hangsúlyosak az egyéni különbségek a stresszel való megküzdés során, mégis, van egy olyan, általánosan jellemző mintázat, mely mindnyájunkra igaz. A fokozott, illetve hosszan tartó veszélyérzet (melyből jócskán kijutott mindenkinek az elmúlt hónapok során) számos olyan idegrendszeri, immunológiai és így a teljes szervrendszerekre kiterjedő hatással bír, melyek hosszabb távon – a szervezet egyensúlyát megbontva – fizikai tünetekhez, megbetegedésekhez, úgynevezett funkcionális (már orvosi eszközökkel is kimutatható) zavarokhoz vezetnek. Ezek a maguk kellemetlenségén túl további, állandósult feszültséget jelentenek számunkra, melynek hatásait az előbbiekben tárgyaltuk. A problémával bővebben a pszichoneuroimmunológia tudománya foglalkozik.

Sok múlik a személyes változókon

A stressz nem csak fiziológiás, de lélektani egyensúlyunk felborulását is könnyedén okozhatja. A stresszhelyzetek megélése, a krónikus stresszre való reakció, az azzal való megküzdés a fiziológiai reakció hasonlósága mellett nagyban különbözik egyéni jellemzőink, genetikánk, személyiségünk, élettapasztalataink alapján. Ami ezek közül mindenképpen kiemelendő:

  • a kontroll érzete (azaz, hogy mennyire érezzük úgy, hogy hatni tudunk a velünk történő eseményekre)
  • a személyes erőforrásaink (azaz, hogy mit tudunk önmagunk megsegítésére használni)
  • énvédelmünk (olyan, sokszor tudattalan mechanizmusok, melyek a lélektani egyensúly fenntartását szolgálják)
  • koherencia-érzetünk (azaz, hogy mennyire illik bele világképünkbe az adott történés, mennyire tudunk annak értelmet találni).

uss_vagy_fuss2.jpg

Poszttraumás növekedés

A jelentősen megterhelő eseményeket követő pszichés növekedésről Frankl tollából olvashattuk először, mégpedig a holokausztot túlélő emberek kapcsán. Van, hogy olyan súlyos a lélektani megterhelődés, hogy az ember nagyon nehezen küzd meg vele: egész addigi hiedelemrendszere, világképe, az élet értelmességébe vetett hite megkérdőjeleződik, eszköztelenné válik, elveszti a kontroll érzetét élete felett és kénytelen magában újraalkotni a világról, emberről, feljebbvalóról alkotott nézeteit. Láthatjuk tehát, hogy rendkívül nehéz, akár életünket fenyegető helyzeteket is előnyünkre fordíthatunk hosszú távon azzal, ha új narratívát, új értelmet fedezünk fel megpróbáltatásaink értelmezése során. Ez a belátás pedig az elmúlt hónapokat követő újrastrukturálódás során kifejezetten fontos lehet mindannyiunk számára a megterhelődés lélektani és fizikai hatásainak jövőbeni mérséklése során.

A cikk a Budai Egészségközpont pszichológusainak közreműködésével készült.

Felhasznált irodalom:

Cannon, W. B. (1915). Bodily changes in pain, hunger, fear and rage. New York: Appleton, 1915.

Frankl, V. E. (1988). „…mégis mondj igent az életre!”. Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ. Budapest.

Selye, H. (1950). The physiology and pathology of exposure to stress. A treatise based on the concepts of the general-adaptation-syndrome and the diseases of adaptation; Acta, Montreal, 1950

Selye, H. (1953). The General-Adaptation-Syndrome in its Relationships to Neurology, Psychology, and Psychopathology. In A. Weider (Ed.), Contributions toward medical psychology: Theory and psychodiagnostic methods Vol. 1 (p. 234–274). Ronald Press Company.

A bejegyzés trackback címe:

https://hrdoktor.blog.hu/api/trackback/id/tr5915972716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

errorológus 2020.06.30. 09:51:24

Az elmúlt hónapokat a holokauszthoz - vagy bármilyen ahhoz hasonló népirtáshoz - hasonlítani nyilván hatásos, csak egyrészt téves, de inkább ízléstelen.