Minden ötödik ember küzd azzal, hogy a sikerei ellenére alkalmatlannak érzi magát arra, amit csinál, fél a bukástól, megszégyenüléstől.

Aki érezte már valaha az elismerések, a szakmai előmenetel, az anyagi megbecsültség ellenére, hogy bizonytalan magában, és nem tudja elhinni, hogy a sikereit magának köszönheti, az valószínűleg az imposztor szindrómát tapasztalta meg. Ezt a jelenséget először 1978-ban írta két amerikai pszichológus, Paulina Clance és Suzanne Imes. A szakemberek elsősorban a sikeres nőknél vették észre, hogy szélhámosnak érzik magukat, eredményeiket a véletlennek, a szerencsének, és nem a saját teljesítményüknek tulajdonítják. Innen a szorongásos betegség elnevezése is: az imposztor szó jelentése szélhámos, csaló. Becslések szerint akár az emberek ötödét is érintheti kisebb-nagyobb mértékben az imposztor szindróma. Lényegében mindegy, hogy objektív mércék szerint mennyire sikeresek: egy olimpiai bajnok, egy Oscar-díjas színész vagy egy vállalatvezető is érezheti magát imposztornak.

Szégyen és elutasítás

Az imposztor szindrómával küzdők számos negatív érzéssel küzdenek, miközben a külvilág szemében általában sikeresek. Az ő belső megélésük azonban más: bizonytalanságot, bűntudatot, szégyent éreznek. Úgy hiszik, hogy csak idő kérdése, és az általuk megtévesztett környezetük is rájön, hogy valójában nem maguknak, nem a képességeiknek, a tudásuknak köszönhetik a sikereiket. Amikor ez megtörténik – az imposztor szindrómások félelmei szerint – a karrierjüknek vége szakad, kinevetik, elutasítják, megszégyenítik és elzavarják őket. A legerősebb érzés, amit az imposztor szindrómások megélnek, az ettől való félelem, a lebukástól való folytonos rettegés.

Hogy elkerüljék a “lelepleződést”, a személyek keményen dolgoznak, erejükön felül igyekeznek teljesíteni. Ők azok, akik munkaidőn túl, hétvégén és éjszaka is dolgoznak, sosem elégedettek a teljesítményükkel, csak a tökéletes elfogadható számukra. Ez aztán könnyen vezethet munkafüggőséghez, kimerültséghez, depresszióhoz is. Nem véletlen, hogy az imposztor szindróma gyakrabban érinti azokat, akiknek helyzetükből adódóan eleve többet kellett bizonyítaniuk: a kisebbséghez tartozókat, a nőket, az első generációs értelmiségieket.

Az imposztor szindróma okai

Ahogy sok más pszichológiai jelenség esetében, az imposztor szindróma okai is a gyerekkorban gyökereznek. Jellemző, hogy azok küzdenek ezzel a nehézséggel, akiknek túlságosan aggódó, szorongó, túlféltő szülei voltak, esetleg egyik vagy másik szülője keményen kritizálta, és csak a legjobb teljesítményt volt hajlandó elfogadni. Ugyancsak oka lehet az imposztor szindróma kialakulásának, ha az illető olyan környezetben nőtt fel, ahol állandóan versenyeznie, bizonyítania kellett. Például, ha a szülők előszeretettel rivalizáltatták a gyerekeiket egymással.

Kiút az imposztor szindrómából

Az imposztor szindróma leküzdése általában hosszabb folyamat. Hasznos, ha az érintett nem egyedül próbál harcolni az érzéseivel, hanem pszichológus szakember segítségét is igénybe veszi. Emellett fontos, hogy rendszeresen tudatosítsa magában a sikereit, emlékeztesse magát az eredményeire. Akár naplót is vezethet ezekről, külön kiemelve, hogy melyek azok az elemek, amelyek biztosan nem a szerencsének, hanem a szaktudásnak és a tapasztalatnak köszönhetőek.

Hasznos lehet annak tudatosítása is, hogy nem kell mindig mindenben a legjobbnak lenni. Teljesen természetes, hogy még egy szakmán belül is mindenkinek megvannak az erősségei és a gyengeségei. Nem baj, ha egyes területeken vannak nálunk tapasztaltabbak, tájékozottabbak, okosabbak, hiszen tőlük lehet tanulni. A társas támogatás ugyancsak enyhítheti az imposztor szindrómából fakadó rossz érzéseket. A beszélgetések során akár az is kiderülhet, hogy a beteg nincs egyedül, mások is küzdenek hasonló kínzó gondolatokkal.

A cikk a Budai Egészségközpont pszichológusának közreműködésével készült.