Akár minden ötödik embert érinthet a saját teljesítményük folyamatos megkérdőjelezésével járó imposztor-szindróma.

A más néven csalási szindróma jelenségét először Pauline Clance pszichológus írta le 1978-ban. Később lassan bekerült a köztudatba, ami azért is fontos, mert valóban sokakat érint, egyes becslések szerint akár a felnőtt lakosság húsz százalékát is jellemezheti kisebb-nagyobb mértékben.

Az imposztor-szindróma általában olyan iskolázott, szakmailag elismert emberekre jellemző, akik annak ellenére, hogy objektív mércék szerint sikeresek, állandóan megkérdőjelezik a saját eredményeiket. Hiába tehát az elismerések, az imposztor-szindrómával küzdő egyének nem tudnak örülni az eredményeiknek, mert állandóan attól tartanak, hogy „lebuknak”, és a külvilág is rájön, hogy nem kompetensek abban, amit csinálnak, vagyis csalók. Bár az imposztor-szindróma bárkit érinthet, jellemzőbb a nőkre, a kisebbségek tagjaira és az első generációs értelmiségiekre.

Milyen jelek utalhatnak imposztor szindrómára?

1.Túlteljesítés

Mivel az imposztor-szindrómában érintettek azt hiszik, hogy a kollégáik tehetségesebbek, kompetensebbek, rátermettebbek, mint ők, igyekeznek többet dolgozni náluk, hogy szorgalmukkal pótolják vélt hiányosságaikat. Ők azok, akik mindig túlóráznak, hétvégén és ünnepnapokon is dolgoznak, állandóan túlteljesítik az elvárt célokat. Ez azonban testi és mentális egészségük és társas kapcsolataik rovására mehet, hiszen nem tudják kipihenni magukat, nincs idejük a rekreációra és a szociális életükre. Felbomlik a párkapcsolatuk, elmaradnak a barátokkal való találkozások, felhagynak korábbi hobbijaikkal.

2. Maximalizmus

Az önmagukkal szembeni kérlelhetetlen maximalizmus ugyancsak jellemző az imposztor-szindrómásokra. Csak a hibátlan teljesítményt érzik elfogadhatónak, ha a legkisebb kritikát kapják a munkájukkal kapcsolatban, elbizonytalanodnak, úgy érzik, hogy a teljes projektet elszúrták. Éppen ezért még a legjobb szándékú kritikát is a szívükre veszik, és hosszan őrlődnek rajta. Súlyosabb esetben nehezen fejezik be az adott feladatot, újabb és újabb javításokat eszközölnek, mert úgy érzik, hogy mindig van valami javítanivaló azon, amit csináltak.

3. A siker mindig másé

Az imposztor-szindrómával élők hajlamosak arra, hogy másoknak tulajdonítsák a saját sikereiket. Legyen ez egy kolléga, a főnök vagy az edző, teljesen mindegy, a lényeg, hogy mindig mások, és sosem a saját befektetett munkájuk miatt lettek sikeresek. Ha pedig nem tudják egy másik személynek tulajdonítani a sikert, akkor azzal magyarázzák, hogy egyszerűen szerencséjük volt, jókor voltak jó helyen.

4. Félelem a lebukástól

Az egyik legjellemzőbb negatív érzés, amivel az imposztor-szindrómában érintettek küzdenek, a lebukástól való félelem. Állandóan amiatt aggódnak, hogy egy napon a környezetük rájön arra, hogy valójában nem értenek ahhoz, amit csinálnak, hogy egész eddig karrierjük csak a véletlen vagy a vakszerencse műve volt. Az emiatt érzett szorongás megkeseríti a mindennapjaikat, és lehetetlenné teszi, hogy örömmel éljék meg a szakmai sikereiket.

5. Félelem az újtól

A lebukástól való félelemből eredeztethető az új feladatoktól, ismeretlen területektől való félelem. Mivel az imposztor szindrómások nem hisznek a saját tehetségükben, képességeikben, tartanak azoktól a helyzetektől, ahol mások számára is kiderülhet a vélelmezett hozzá nemértésük. Kerülik tehát az új kihívásokat, a szakmai komfortzóna elhagyását, mert nem hisznek eléggé önmagukban ahhoz, hogy az ismeretlen területekkel is megbirkózzanak.

A cikk a Budai Egészségközpont pszichológusainak közreműködésével készült.